Svájci kutatók kidolgoztak egy eljárást, amellyel virtuális másolatok készíthetők valódi tárgyakról. Hozzájuk is érhetünk, továbbíthatók a világhálón. Hitelesebb virtuális környezetek, élethűbb alámerülés (immerzió) az egyértelmű fejlesztői cél.

A Zürichi Technológiai Intézet (ETH) Gépi Látás Laboratóriumában kikísérletezett megoldások következtében előbb-utóbb sci-fi forgatókönyvek válnak valóra: virtuális karácsonyi ajándékot küldhetünk távolban lévő szeretteinknek, fogyasztók szinte azonnal tesztelhetnek új termékeket. A fejlesztők számításai szerint technológiájuk húsz éven belül ugyanolyan elterjedt lesz, mint ma az internet. Persze nem a látvány a lényeg, szemünk régóta gyönyörködhet hasonló csodákban. A legfőbb újdonság, hogy a digitális másolatok tapinthatók, mozgathatók, érezzük őket.

Becslés helyett mérés

Minél több érzékszervet stimulálunk, a felhasználó annál jobban elmerül a virtuális valóságban. Az eddigi próbálkozások szinte kivétel nélkül a legkönnyebben szimulálható látásra és hallásra vonatkoztak. Annyira beváltak, hogy az élmény ma már valósághűnek tekinthető. A tapintás viszont sokkal keményebb dió, a korábbi kísérletek csak részsikereket értek el. Az áttörést a tavasszal lezárult európai uniós Immersence projekt jelentette, melynek keretében az ETH Matthias Harders által vezetett kutatói behatóan foglalkoztak az érintésalapú interakcióval, érintés és látás összekombinálásával.

Az egyik kísérlethez puha játékbékát használtak, és miközben 3D-s szkenner rögzített róla egy képet, a tapintásalapú (haptikus) készülékkel, szenzorkarral felvértezett felhasználó „érezte” a tárgyat. A különböző (nyomaték, gyorsulás, csúszás) érzékelőkkel rendelkező szenzorkar folyamatosan gyűjtötte a formára és a szilárdságra vonatkozó információt. A mérések alapján – egy algoritmus segítségével – már szkennelés közben el is készült a béka virtuális másolata. Fontos változás, hogy a korábbi szimulációs kísérletek becsléseken alapultak, a svájci kutatók viszont semmit nem bíztak a véletlenre, mindent precízen mértek. A módszer különösen előnyös modellekkel nehezen leírható komplex tárgyak szimulálásánál.

Valódi virtuális valóságok felé

A játékállat sikeres továbbításához a címzettnek monitoros adatszemüveget és a szenzorkart kell viselnie, máskülönben nem látja a küldeményt. Program számolja ki, mikor találkozik a tárgy és a kar, majd jelzést küld a karban lévő motorokhoz. A jelzés hatására a felhasználó kézmozdulata leáll, mert azt hiszi, hozzáért a békához. Kívülállók nem látják a játékállatot, csak annyit érzékelnek az egészből, hogy az illető megtapintotta a nagy semmit.

A valóságélmény növelése érdekében a béka igazi környezetbe is kivetíthető, például előttünk ül az asztalon. Ez azért kivitelezhető, mert a kutatók egy korábbi projektjükben foglalkoztak realitás és virtualitás összeillesztésével – a bővített valósággal (augmented reality) is. Pingpong-játékot fejlesztettek, csak az ütő nyele volt valódi, minden más illúzió. A két résztvevő mégis jól szórakozott, majdnem úgy érezték magukat, mintha igazi asztaliteniszben mérték volna össze tudásukat.

Harders és munkatársai jelenleg virtuális tárgyak fogására, megmarkolására alkalmas speciális szenzorkesztyűn dolgoznak. Következő projektjük az uniós BEAMING (Being in Augmented Multi-Modal Naturally-Networked Gatherings) lesz; amelyben a teleportációval fognak kísérletezni.

Személyek teleportálása helyett inkább virtuális jelenlétre gondoljunk – figyelmeztet a kutató. A mai videókonferenciáknál sokkal intenzívebb jelenlétre. Talán végre el is fogjuk hinni, hogy ott vagyunk…