Az avatárok nemcsak filmhősök, szórakoztató hasonmásaink, hanem immáron a terapeuták munkájába is besegítenek. Természetesen kizárólag virtuális környezetben gyógyítanak, ám nemrég készült felmérések alapján eredményesen teszik.

A cyberterápia, virtuális környezetek gyógyászati célú használata egyáltalán nem újkeletű, pszichológusok legalább tíz esztendeje próbálkoznak velük különböző fóbiák kezelésénél. A mesterségesintelligencia-kutatatás és a számítógépes modellezés gyors fejlődése viszont szélesebb spektrumon, sokkal több alkalmazást tesz lehetővé.

Avatárok mindenütt

Az Egyesült Államok és más fejlett országok védelmi minisztériumai komoly összegekkel támogatják a gyógyászati rendeltetésű, trauma utáni stresszt stb. kezelendő virtuális valóság és környezetek, valamint a számítógépes ágensek és avatárok fejlesztését.
A Virtuális Valóság Orvosi Központban (San Diego) többszáz, különböző fóbiákban szenvedő beteget kezeltek már, a Davosi Kaliforniai Egyetemen autista gyerekek körülményein próbálnak javítani avatárokkal.

A digitális világot egyre szuggesztívebb avatárok népesítik be, virtuális emberek, akikkel – amelyekkel? – kommunikálva, valóvilág-szituációkat élhetünk át számítógépes közegben. Jól működik a szimuláció: szerencsejáték-függőkben ugyanúgy ellenállhatatlan vágy ébred egy kiadós pókercsatára, alkoholistákban újabb pohár italra, és az adott pillanatban a pszichológusnak is lehetőség nyílik, hogy tanácsot adjon a szenvedélybetegnek. A páciensek a megélt virtuális élményekből leszűrt tapasztalatokat a valóságban tudják hasznosítani.

Persze kritikus is akad bőven, például a virtuálisvalóság-kísérletek úttörője, Jaron Lanier az előre nem látható mellékhatásokra hívja fel a figyelmet. A terapeuták többsége viszont egyszerűen csak eszközként, pontosabban az infokommunikációs technológiák nyújtotta egyik új eszközként, és nem célként tekint a környezetekre.

Angelina és SimCoach 

A Dél-kaliforniai Egyetem (USC) Kreatív Technológiák Intézetében kifejezetten terápiás célból hozták létre Angelinát, a harminc körüli virtuális nőt. Ügyeltek rá, hogy videókamerákkal és mikrofonokkal irányított szeme, tekintete, szája, beszéde és arckifejezése szinkronban legyen kommunikációs partnerével.

„Adottságaim korlátozottak” – mondja az egyik páciensek. – „Például beszélni tudok önhöz, hallgatni tudom önt, de bármely fizikai cselekvésre képtelen vagyok.”

Aztán rákérdez, hogy az illető mit utál önmagából. A válasz után félelmeiről faggatja. És így tovább. A beszélgetések valójában videóinterjúk. A kutatók szerint eredményesek: a betegek megnyílnak az avatár előtt. Az Intézet felmérése szerint sokkal inkább, mintha valódi terapeuta lenne a képernyő túloldalán.

Angelinát és a cyberterápiában „dolgozó” többi avatárt szociálisan érzékenynek programozzák. Mimikájuk és gesztusaik természetesnek tűnnek, beszédfelismerő szoftvereik jól működnek, így többé-kevésbé értelmes (de persze limitált) beszélgetéseket folytatnak, fejlesztőik vigyáznak arra, hogy ugyan élethűek legyenek, ám senki ne higgye húsvér embernek őket.

Az USC kutatói Angelina alapján az amerikai hadsereg számára fejlesztik újabb – SimCoach nevű – virtuális emberüket. Több változatban: férfi és nő, fiatalabb és idősebb, fehér és fekete egyaránt készül belőle. Veteránokkal, családtagokkal készít interjút; nagyon udvariasan próbál mentális rendellenességekre, trauma utáni stresszre, pszichés és szociális problémákra fényt deríteni. Nem diagnosztizál, „mindössze” annyit próbál elérni, hogy a beszélgetőtárs ráébredjen: terapeutára van szüksége. Aztán rá is kérdez, és igenlő válasz esetén elvezeti az adott terület valamelyik szakértőjéhez: megadja az illető on- és offline elérhetőségét.

Miért jó a cyberterápia?

A virtuális technológia valódi rendelőben is beválik: fenyegető, veszélyes szituációk szimulálásával egyrészt fokozatosan, lépésről lépésre, kontrollált körülmények között elérhető a traumát, fóbiát kiváltó hatás, ugyanaz az intenzitás, beindul az emlékezet, másrészt sokkal kisebb a kockázat, mintha tényleges élethelyzetekben, például tériszonyosok esetében egy igazi toronyház tetején kellene megtenni ugyanezt. Bizonyos alkalmakkor (például egy iraki járőrözésnél, harckocsiban ülve) pedig csak a virtuális térben rekonstruálható a sokkot előidéző esemény.

A kanadai Quebec Egyetem cyberterápia programjának keretében szorongással küszködők gondjain próbálnak enyhíteni. Pilot projektjükben két páciensek két csoportját vizsgáltak: az egyik tagjai 14 héten keresztül, heti egy alkalommal órányi beszédterápián vettek részt. A másikhoz tartozók beszédterápiáját virtuális komponensekkel és interakciókkal egészítették ki. Más kísérletek alanyaival összehasonlítva, mindkét csoport jól teljesített, de a virtuális terápia résztvevői ugyanazt elérték, mint a csak beszédterápiára járók, azzal a fontos különbséggel, hogy nem voltak kitéve a „való világ” stresszhatásainak. A kutatók tanulmányozzák, milyen személyiségtípusok számára hasznos a cyberterápia, illetve, hogy valós és virtuális környezetek mely kombinációi gyorsítják a felépülést.

Az egyetem virtuális stúdiójában a közeljövő is felsejlik: a headsetet viselő kísérleti alanyok rövid ideig 3D-s hologramszerű miniatűr terapeutával beszélgetnek. Egyelőre igen visszafogott, inkább csak kuriózum, de a kutatók szerint néhány éven belül valóban komoly szolgálatokat tehet.