Az érzelmi számítások, mélyen ülő szemekkel vagy szikrázó tekintettel humán partnerére 
meredő avatárok fejlesztése lassan másfél évtizede kedvelt kutatási terület. Az ember-gép interakcióba emocionális jegyeket becsempésző robotoké is…
Avatárokkal valamivel könnyebb a feladat. A legismertebb robotikai kísérleteket, már az ezredforduló előtti évek óta az MIT-s Cynthia Breazeal jegyzi: Kismet és utódai láttán gyakran felcsillan a mesterséges intelligencia eljövetelét várók szeme, és valóban, ezek a gépek tényleg értelmesebbnek látszanak, mint társaik.
Manapság egyre több kutatóműhelyben foglalkoznak a témával, például a nyár elején lezárult európai uniós FEELIX GROWING (Feel, Interact, eXpress: a Global aaproach to development with Interdisciplinary Grounding – érezz, lépj interakcióba, fejezz ki valamit: egyetemes megközelítés interdiszciplináris alapú fejlesztéshez) projekt keretében is.
Előbb tanulnak…
Az első prototípusok humán partnerükkel folytatott interakció közben már képesek kezdetleges emóciók szimulálására. Főként a kötődés, kommunikáció és az érzelemkifejezés módjában különböznek a többi robottól. A trendeknek megfelelően mindezt tanulással sajátítják el: hasonlóan teszik, érintkeznek és válaszolnak a másik reakcióira, mint a világra folyamatosan rácsodálkozó, a szociális és emocionális interakcióba beletanuló csecsemők, kisgyerekek. A robot ugyanazokat a kifejezésekkel és viselkedésbeli mintákkal, típusokkal próbálkozik.
A kutatók – úttörőként a robotika történetében – az érzelmi kötődés kezdeti folyamatait, az elsődleges gondviselők (szülők) iránti preferencia kialakulását modellezték; ember- és 
csimpánzgyerekeket tekintettek mintának. Kicsit általánosítva, valami hasonló megy végbe a többi főemlős esetében is.
A robotokat úgy programozták, hogy megtanuljanak alkalmazkodni a velük foglalkozó személy cselekedeteihez és hangulatához, különösen ahhoz, aki a „személyiségükhöz” és tanulási szükségleteikhez legjobban passzol. Minél több az interakció, az ember részéről a megfelelő visszajelzés és törődés, annál erősebb az érzelmi kapocs, magasabb szintű a tanulás.
Az eredmény: a gépek harag, félelem, szomorúság, boldogság, izgatottság és büszkeség kifejezésére egyaránt képesek. Az elégedetlenség jól látható jeleit mutatják, ha partnerük nem tud stresszes helyzetben biztonságot teremteni nekik, például szükség esetén nem kommunikál velük, nem érzi, mi lenne jó.
…aztán kórházi ápolók lesznek
„Nem verbális megnyilvánulásokon, arcmimika és szavak helyett inkább testtartással, gesztusokkal és mozgással kifejezett érzelmekkel dolgozunk” – nyilatkozta Lola Canamero, a projektben vezető szerepet vállalt Hertfordshire Egyetem kutatója.
Az ALIZ-E (Adaptive Strategies for Sustainable Long-Term Social Interaction, adaptív stratégiák fenntartható hosszútávú közösségi interakcióhoz) utódprojektben Canamero és munkatársai a prototípusok továbbfejlesztésén munkálkodnak, robotjaik megtanulják, hogyan foglalkozzanak cukorbeteg kisgyerekekkel kórházi környezetben. Társ, társpótló szerepet kell betölteniük, az interakcióban a nem verbális elemek mellett megjelennek a verbálisak is, tökéletesen alkalmazkodniuk kell a rájuk bízott gyerek személyiségéhez, máskülönben sem a gyógykezelésben, sem érzelmi és szociális rehabilitációban nem tudnak segíteni.
Arról a nem mellékes tényről azonban egyik robot esetében sem szabad megfeledkeznünk, hogy érzelmeket ilyen-olyan, általában leegyszerűsített, kezdetleges szinten képesek kifejezni, viszont érezni egyáltalán nem éreznek.
