Növekvő ütemű túlnépesedés, véges erőforrások, határtalan fogyasztási kedv… Hiába kongatják a tudósok évtizedek óta a vészharangokat, egyszer talán tényleg valóra válnak katasztrófa-forgatókönyveik: teljesen kizsigereljük az anyabolygót. De mi lesz utána?

Földiesítés vagy cyborgok?

A problémafelvetés egyáltalán nem nevezhető újnak, a téma nemcsak aktuális, hanem divatos is. Egyesek szerint már késő, a bajt csak elodázni lehet, míg mások kétségbe vonják, túlzásnak tartják az élő organizmusként felfogott Föld, Gaia végromlásáról szóló látványos prognózisokat.

A jövőképek ugyan eltérnek, a bolygó megvédését célzó kampányok stratégiai javaslatait (energiatakarékosság, vízkészlet megőrzése, termékek újrahasznosítása stb.) illetően azonban viszonylag széleskörű konszenzus alakult ki. A NASA tudósai viszont már az 1950-es években felvetettek és tanulmányoztak egy kifejezetten radikálisnak tűnő megoldást: amennyiben az emberi faj túlélése a cél, figyelembe kell venni a (kimerített vagy például természeti csapás sújtotta) Föld elhagyását. Stephen Hawking többször kifejtette ugyanezt az álláspontot („a világűr a hosszútávú jövőnk”), legutoljára pedig a Smithsonian Intézet Nemzeti Légi- és Űrkutatási Múzeumának kurátora, Roger Launius elmélkedett róla az Endeavour tudományos periodika szeptemberi számában.

A világűrbe „kirajzás” két forgatókönyve képzelhető el: vagy ott teremtünk bolygónkhoz hasonló életkörülményeket (földiesítés, terraformáció), vagy a Homo sapienset alakítjuk át az új közeghez. Mivel az előbbi nagyobb léptékben kivitelezhetetlennek tűnik, a naprendszer – utána a távolabbi naprendszerek – gyarmatosításáról csak biológiánk módosítását követően álmodozhatunk. Logikusnak tűnik, de kivitelezhető lesz-e valaha is?

Zuzmók és gépemberek

Több kísérlet bizonyította, hogy (egyébként is zord körülmények között élő) egyes létformák az élettani szempontból kifejezetten veszélyes, „ellenséges” környezetnek számító űrben is képesek a túlélésre. A Nemzetközi Űrállomáson – a külső térben – baktériumokkal próbálkoztak, legjobban a Xanthoria elegans zuzmófajta „teljesített”: 553 nap után élve szállították vissza a Földre.

Megfelelő technikai támogatás, felszerelés hiányában az ember viszont nemhogy 553 napot, de egyetlen percet sem bírna ki. A holdraszállásokat és a Nemzetközi Űrállomás közelében eltöltött perceket leszámítva a Homo sapiens még nem töltött huzamosabb időt a tényleges világűrben. Egyelőre nem lehet tudni, hogy az oda-vissza egy évig tartó potenciális Mars-utazás hogyan hatna a szervezetre.

Launius javaslata a transzhumanizmusból, sci-fikből ismert radikális megoldás: az emberi evolúció (legalábbis az idevágó elméletek szerinti) „következő állomása”, a kibernetikus organizmussá, organikus és elektromechanikus részekből álló cyborggá válás. A témával foglalkozó irodalommal és filmekkel könyv- és médiatárakat lehetne megtölteni, csakhogy fantáziáláson és fikción kívül – legalábbis az 1960-as évek és az első űrhype végéig – a NASA-nál komolyan tanulmányozták a lehetőségeket, aztán egy darabig kevésbé érdekelte a tudományos közvéleményt, az 1990-es évektől, az infokommunikációs technológiák térhódításától viszont annál inkább. De nem a NASA-t: kutatóik például asztrobiológiai elemzések mellett manapság elsősorban a jelennel és a közeli jövővel, többek között kockázatminimalizálással (fáradtság, egészségi hatások, sugárzás stb.) foglalkoznak.

Etikai dilemmák

Tételezzük fel, hogy a technológia adott lesz valamikor, és az önként vállalkozók gépemberré alakulhatnak. Komoly etikai kérdések merülnek fel: Homo sapiensnek tekinthetők-e még, vagy ha nem, milyen szabályozás vonatkozik rájuk, hogyan akadályozható meg „feljavított” képességeik negatív célokra történő használata? Launius szerint például az Egyesült Államok lakossága az 1960-as években ugyan pozitívan viszonyult az űrkutatáshoz, viszont sokuknak aligha tetszett volna, ha a NASA húsvér emberek helyett cyborgokat küldött volna a Holdra.

Cyborgok kapcsán természetesen ne az egyszerűsítő, metaforikus felfogásra – kampóskezű kalózra, kontaktlencsére, pacemakerre –, de még Kevin Warwick és mások ideig-óráig működő, inkább médiaszenzáció, semmint tudományos előrelépésnek számító kísérleteire se gondoljunk, hanem a központi idegrendszerhez, az agyhoz fokozatosan, lépésről lépésre közelítő kutatásfejlesztésekre. Kérdéses persze, hogy melyik a célravezető megoldás: a fokozatosan kevesebb fájdalommal járó, majd egyszer teljesen fájdalommentes biogenetika vagy az elektromechanikus beültetések?